A cseresznyevirágok éneke

Fogadjátok ti is szeretettel, hogy ne csak én bőgjek...

A fák virágai még tavasszal lehullanak, egy sűrű illatú éjszakán, és sosem látják a gyümölcsöket, melyekért kinyíltak, szenvedtek, szerettek.

Cseresznyefák virágai vagyunk,

a napsugárból álmokat szövünk mi,

mely gyümölcse lesz az érkezőknek.

És ha kócos kis szelecskék jönnek,

hajukba tűzzük szirmaink, s ha tűnni

is fogunk, ők őrzik illatunk.

Cseresznyefák virágai vagyunk.

Szép éhű életünk rövid, s az éjek

még hosszúak. És meg kell küzdenünk

késői faggyal, dérrel, bár nekünk

segít az idő, és bár az élet

a méhdöngés, a munka már örök.

Sokan vagyunk a dolgos kertekben,

bő lesz a termés hát, olyan, hogy bárki

annyit vehet majd, mennyit megkíván.

Szép ez. Mind többen kezdünk nyílni, lám.

Jó élni így, és messze, messze látni.

Cseresznyefák virágai vagyunk.

Nem mi vívtuk ezt az új tavaszt ki,

de benne lett szép apró életünk.

Vagyunk, legyen gyümölcse rengeteg

a jövendőknek, ám a sok kerek

érett gyümölcsből nem juthat nekünk.

Cseresznyefák virágai vagyunk.

S a fák virágai még tavasszal lehullanak,

egy sűrű illatú éjszakán, de csillagos

gyümölcsök között majd tudják az utódok:

kinyíltunk, szenvedtünk, szerettünk.

S teremtettünk.